Ez az első bejegyzésem itt, szóval nyilván valami olyannal kezdem, ami nálam eleve előnnyel indul. Ez a kedvenc ételem, tetszőleges mennyiséget tudok belőle elfogyasztani.
Mivel elég egyszerű ételről van szó, nem csak arról fog szólni a bejegyzés, hogy hogyan készült, hanem arról is, hogy úgy általában mit gondolok a főzésről, meg a konyhai dolgokról - ha már egyszer Zita azt írta, hogy szeretek és tudok is főzni.
Olyan családban nőttem fel, ahol a konyhai filozófia az volt kb. hogy a recept alapján maximum egyszer készül el étel, és ha úgy érezzük, hogy aszerint tökéletes, akkor úgy marad, de az esetek igen jelentős részében másodjára már "újragondolt" volt az étel. Ez azt eredményezte, hogy ugyanaz az étel mindig tudott fejlődni, változni, és így megtanultam értékelni ugyanazon étel különböző változatait.
Főzni viszont nem engedtek, maximum odáig jutottam, hogy a hozzávalók közül a konzervet bonthattam fel, ez volt az én fő tudományom a konyhában.
Egészen addig, amíg külön nem költöztem a szüleimtől, nem is nagyon készítettem magamtól ételt (ez egyetemista korom volt). De tényleg, a maximum a zacskós Smack leves volt.
Zolival éltem együtt egy darabig és emlékszem, hogy egyszer megjegyezte egy beszélgetésünkben, hogy ha olyan dolgokat teszel össze, amit amúgy szívesen megennél, akkor jó eséllyel a végeredményt is szívesen fogod megenni. Nyilván nem a süti+borsóleves összekeveréséről volt itt szó, de igazából ez volt az a pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy én is kipróbálom ezt az egész főzés dolgot, és tulajdonképpen onnantól kezdve csináltam ételeket magam.
Általában magamtól tanulok és magamtól próbálok rájönni mindenre, de legfőképp örököltem azt a családi koncepciót, hogy a recept az minek... Soha nem volt és most sincs semmiféle szakácskönyvem, ami alapján dolgozok. Egyszerűen kitalálok valami ételt, kicsit töprengek rajta, aztán kipróbálom és levonom a következtetéseket. Ennek következménye, hogy általában egyszerű ételeket készítek, és ritkán sikerül pontosan ugyanolyanra kétszer :)
Arról, hogy szeretek főzni: mivel sokáig alig tehettem valamit a konyhában, ezért aztán amikor végre beszabadultam oda, az első fontos érzés az volt, hogy "na végre, most majd én is". Mikor sikerült pár kaját egyedül összehoznom, akkor pedig jött az, hogy "na ugye, hogy megy ez". Ezek a sikerélmények alapozták meg azt, hogy megszeressem a főzést, ma pedig már úgy tekintsek a konyhára, mint a felnőttek játszóterére, ahol tényleg mindenféle tök jó dolgot lehet alkotni.
Na ezek után rakott krumpli. Nem kifejezetten ausztrál étel :)
Fogtam kb. 1 kg krumplit, 6 tojást, egy szál kolbászt (itt chorizo néven fut, és ne a magyar jellegűt vegye az ember!) meg kb 10 dkg sajtot. Ezekből lesznek a rétegek, közé pedig egy tejfölből, mustárból és fűszerekből álló szósz kerül.
Feltettem a tojásokat főni, közben meghámoztam a krumplit és azt is feltettem főni. Otthon általában úgy készül a rakott krumpli, hogy a héjában fő meg, és utána még forrón meghámozzuk, majd így daraboljuk fel, de mivel én így mindig megégetem a kezem a forró krumplival, ezért inkább előre meghámozom - tapasztalatom szerint nem sokat változtat a dolgon.
A tojást keményre kell főzni, a krumplit viszont annyira, hogy ne essen szét, ha fel akarjuk vágni. Ezt én egy villával szoktam tesztelni, beledöföm, és ha érzem még azt, hogy belül kemény, de kívül már puhábbnak látszik, akkor jó. A tepsiben úgyis felpuhul a belseje is.
Míg ezek főnek, felszeletem karikákra a kolbászt és lereszelem a sajtot. Egy megfelelő méretű edényben kikeverem az öntetet. Ez kb. 2dl tejfölből (az itteni keményebb, hígítani kell), nagyjából két evőkanál mustárból és egy kevéske fokhagymakrémből készült. Került még bele só, bors, aprított petrezselyem és bazsalikom. Összekeverem és addig hígítom, míg krémes-folyós állagú nem lesz.
Ha a tojás és a krumpli megfőtt, mindkettőt karikákra vágom (a tojást persze előtte pucolni javasolt). Ezek után fogok egy tepsit és mindenféle kivajazás vagy zsemlemorzsa nélkül elkezdem lerakni a rétegeket. Egy réteg krumpli, egy réteg tojás-kolbász felváltva. Ezt addig folytatom, míg az összes alapanyag bekerül a tepsibe, utána egyenletesen ráöntöm a szószt (szükség esetén elkenegetem, hogy mindenhova jusson). majd jön a réteg sajt, és az egészet beteszem sülni kb. 180 fokra kb. fél órára. A lényeg, hogy a sajt kezdjen kicsit megpirulni rajta és legyen ideje a krumplinak megpuhulni.
Ismerek olyan verziót is, amikor az edényt kivajazzák mielőtt belekerülnek a dolgok - erről egyrészt azért lehet szó, hogy ne tapadjon/égjen a tepsihez az étel, de mivel nekünk eleve tapadásmentes a tepsi, ezt nem tartom szükségesnek. Másrészt krémként/folyadékként szolgálhat a megolvadó vaj, de mivel itt a tejföl nagyon sűrű és magas zsírtartalmú, erre a funkciójára se nagyon van szükségem.
Másik verzió, hogy az alját zsemlemorzsával szórjuk meg. Itt az szokott lenni az érv, hogy ne ragadjon oda a tepsi aljára, illetve hogy vegye fel a folyadékokat. Ezzel az a tapasztalatom, hogy nagyon könnyű túl sok zsemlemorzsát beletenni annak érdekében, hogy felvegyen minden folyadékot. A gond az, hogy így evés közben nagyonis kiérződik a zsemlemorzsa, és azt nem szeretem. Valamint az a véleményem, hogy valamennyi folyadéknak lennie is kell, nem jó az, ha kiszárad az étel felül, alul viszont egy zsemlemorzsától ropogós, kissé zsíros réteg van. Meg aztán - ha egyáltalán él addig az étel - ha kihűl picit, akkor a krumpli úgyis felveszi a folyadékok jelentős részét, és akkor megint felesleges a szemlemorzsa.
Szóval a koncepció tényleg az, hogy csak olyan dolgokat tesz bele az ember, amit amúgy is megenne :) Egyben meg pláne.
Mire ezt a bejegyzést megírtam (idáig), meg is sült. Ez pedig az eredmény:
A zsemlemorzsa szükségességének tárgyalásához pedig egy kép arról, hogy mennyi levet is eresztett:
Zitától 8, tőlem 7,5 pontot kapott. Van pár dolog, amit annyira nem szerettem ebben a próbálkozásban.
Először is a krumplit kicsit túlfőztem (miközben főtt, még mosogattam is picit, így nem figyeltem eléggé). Ennek eredményeképpen szeleteléskor szétesett és így nem lehetett megfelelően kezelni a rétegek lerakásakor. Maradtak viszont így apróbb krumplidarabok, amikkel fel lehetett tölteni hézagokat és ez Zita szerint egy krémesebb érzést adott, innen a több pont.
Nem vagyok továbbá elégedett a szósszal sem teljesen. Egy itt kapható mustármárkát használtam, amit "amerikai mustár"-nak hívnak, és az a furcsa tulajdonsága van, hogy először kellemes ízt érez az ember, majd pár másodperc múlva "rúg" egy nagyot. Erre nem voltam felkészülve, amikor a szószt csináltam, és így néha meglepő eredményeket kap az ember az étel során. A másik gondom a szósszal pedig az állaga volt. Kikevertem, jó állaggal, majd félretettem, míg a rétegeket csináltam, és ezalatt megint szilárdult picit - a lényeg, hogy sűrűbb lett, mint akartam. Ettől pedig nem tudtam teljesen egyenletesen elkenni, és ez is változtatja az étel ízét néhány helyen.
Savanyú uborkával ettük, szerintem az illik hozzá a második legjobban, mint savanyúság. Az első a cékla lenne de azt eddig még nem láttam itt savanyítva.
Míg ettük, azon gondolkodtam, hogy mivel lehetne esetleg még változtatni:
1. Amit mindenképpen ki akarok majd próbálni, hogy egyszer kengurukolbászt tenni hozzá. Egyszer láttam a Coles-ban azt hiszem, és nagyon kíváncsi lennék az ízegyüttesre azok alapján amilyennek a kenguruhúst éreztem, mikor próbáltuk.
2. A másik ötletem az, hogy esetleg az egész kolbász dolgot kivenni, és egy vékony réteg előkészített darált hússal helyettesíteni. A hús elkészítéséhez még nincs konkrét ötletem, de a koncepció tetszik abból a szempontból, hogy meghatározóbb lenne a "húsréteg".
